2017. október 8., vasárnap

The Picture of Dorian Gray



Sajnos én elég lusta olvasó vagyok, mostanában egyre több könyvet hagyok félbe, azzal a felkiáltással, hogy "Ez biztos egy nagyon jó könyv, sokan nagyon szeretik, de úgy tűnik a mi időnk (én és a könyv) még nem jött el. Lehet majd 46 évesen élvezni fogom a provence-i nyaralóm teraszán. Háttérben a levendulaföld én meg egy pohár bort iszom és ezt olvasom". Ez azért van mert napi 8 órát egy irodában ülök, a szabadidőmben olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami tényleg teljesen leköt és kikapcsol. Ugyanakkor tudom, hogy ezzel a hozzáállással sosem fejeznék be egy komolyabb, nehezebb könyvet sem. Ezért halasztgatom őket egy későbbi, megfoghatatlan időpontra.

Bevallom a Mini könyvklub miatt fejeztem be ezt a könyvet. Nem bántam meg, összességében érdekes és elgondolkodtató olvasmány volt, azt hiszem most én nem voltam a megfelelő lelkiállapotban hozzá és kicsit türelmetlenül haladtam a sok hosszas elmélkedéssel. Hétfőn kezdtem egy új munkahelyen ami eddig nagyon izgalmas és nagyon tetszik. Főleg a reggeli metrózás alatt haladtam Doriannel, meg este az ágyban, lefekvés előtt olvastam pár fejezetet vonakodva. Tele volt az agyam az egész hetes tréning után információkkal és nem éreztem azt az "Alig várom, hogy tovább haladjak a könyvvel" érzést.

Ilyen hosszas bevezetés után most értékelem is a könyvet, ez lenne a cél.

Bár sosem olvastam, azért tudtam, hogy miről szól ez a könyv, így a cselekmény nem tartogatott túl nagy meglepetéseket. Dorian Gray, bár nem tudatosan, de egy faust-i alkut köt. Örök fiatalságot és szépséget kap, míg a róla festett portré öregszik és egyre csúful a bűnei miatt.

Ezt a témát rengetegen feldolgozták így vagy úgy, azt is mondhatnánk hogy Oscar Wilde a korát megelőzve kezdett vámpírregényt írni, hiszen a vérszívást (és a sötétséget stb) leszámítva, nem nehéz megtalálni a hasonlóságot Dorian és a manapság is nagyon népszerű vérszívók között. Most nem épp a napon csillogó Edwardra gondolok, vagy Sookie Stackhouse félmeztelen fantáziáira, de pl. Anne Rice sokat foglalkozott az örökké szép szörnyetegek lélekrajzával is (mondjuk én nagyon utálom a könyveit, de ez most nem tartozik ide).

A potré megfestésével kezdődik a történet, amely aztán több évtizedet ölel fel. Kicsit szokatlanul telik az idő, néha csak néhány óra, egy nap telik el két fejezet közt, máskor meg 10-15 év. Nem is történik sok minden, hiszen Dorian hanyatlásáról, bűneiről nem sokat tudunk meg, ezt Wilde az olvasó fantáziájára bízza. Érdekes húzás, lehet fejben tippelgetni, hogy miket művelt ez a fiú hogy így elcsúfult a kép... mindenesetre jótékony homály fedi a dolgot. Inkább az elmélkedés jellemző a könyvre, a szereplők érdekes kérdéseket vitatnak meg erkölcsökről, művészetről, szépségről, hiúságról, az egymásra gyakorolt befolyásról. Ennek ellenére szerintem nem csapott át a dolog unalomba, nagyon jól volt fogalmazva és olvasmányos, érdekes maradt még az elmélkedés is. Volt mondjuk egy fejezet a közepe felé, ami leginkább a Dorian által felhalmozott műalkotásokról meg csecsebecsékről szólt, és ez nem kötött annyira le.

Meglepő de ilyen sötét történet mellett még a humor is belefért az írásba. Főleg a végtelenül hedonista Lord Henry szájába ad néha az író olyan mondatokat, hogy lehetetlen nem elmosolyodni rajtuk.Ennek ellenére, nem kedveltem meg ezt a karaktert, ahogyan Doriant és Basilt sem sikerült. Nem találtam kapcsolódási pontot egyikükkel sem és mivel a történet vége elég könnyen kitalálható, így izgulni sem tudtam senkiért.

Érdekes még, ahogy Wilde a "melegséget" kezeli a történetben. Ő ugye élete végén börtönben is ült a szexualitása miatt. Teljesen más volt a korszellem, az elfogadás, így a könyv is csak utal az ilyesmire de nem írja le nyíltan ( Basil rajongása, a Dorian és Alan közötti viszony stb.).

Összességében ajánlom ezt a könyvet és én szerintem később (jóval később) újra fogom olvasni egyszer egy nyugodtabb, kipihentebb állapotban, talán több élettapasztalattal.

Pontszám: 4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Nina George: Levendulaszoba

Fülszöveg:  A ​párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van...